Az ivadékgondozás az embernél a szülő haláláig tart

– olvastam valahol, némi vicces éllel, összehasonlítva a gondoskodást az állatvilágban tapasztalhatóval. Valóban, az ember, ha jól van összerakva, mindvégig gondját viseli a gyerekének.

Helyes ez? Természetesen helyes, ha úgy és azt teszed a gyerekeddel, ami a legjobb neki. Mert az lesz a legjobb neked is. Elvben. És papíron.

Vannak, akik állítják, tökéletes anyák vagy apák. Szerintem minden gyereket mentsen meg a Jóisten a magát tökéletesnek képzelő szülőtől.

Rég olvastam a következő mondatot, egyike a kedvenceimnek:

Eldönteni, hogy gyereket akarunk, egy pillanat műve csupán, de a döntés, hogy a szívünk egy része a testünkön kívül ölt testet, örökre szól.

Mondhatod, szentimentális megközelítés, de szerintem semmi baj a szentimentalizmussal. Főleg, ha nem veszíted el tőle a józaneszedet.

És ahogy múlik az idő, egyre inkább látod, hogy a te tökéletes kisbabád is emberből van összeállítva, vagyis jóból és rosszból egyaránt. Miképpen az istenített szüleid is. Akiket, ha szerencséd van és hagyják magukat, lerángathatsz a piedesztálról, ahogy eljő az ideje, és szerethetsz olyannak, amilyenek valójában. Nagy különbség, hogy a szüleidért nem te vagy a felelős, abban azonban, hogy milyen emberré válik a gyereked, nagy szereped van, lehet.
 

Jól csinálni. Persze, hogy ez mindannyiunk vágya, álma.

De vajon létezik tanács, praktika, elmefényesítő könyv, ami megmondja a tutit? Bizony, jól gondolod, ilyen könyv, honlap, de ember sincs. Mert minden egyes eset más és más.

Az ember az ivadékgondozás ösztönével születik – olvastam valamikor – , és nagyon ébernek kell lenni ahhoz, hogy az ösztönkésztetéseken túl úgy tegye szülőként a dolgát, hogy elmondhassa magáról: a rábízott feladatot, egy gyerek felnevelését, sikeresen megoldotta.

Hogy is szól a mostanság oly divatos személyiségfejlesztő tanácsok egyike? Légy harmóniában magaddal és környezeteddel: a családoddal és átvitt értelemben mindazokkal, akiket az élet az utadba sodor. Mindehhez, ha nem születtél szentnek, önismeret kell, igény arra, hogy képezd magad, meghallgass másokat, és persze sok-sok munka.
 

Olyan, ami olykor fájdalmat okoz.

Hozok egy példát, hogy jobban értsd a helyzetet.

Tegyük fel, a gyereked már nagyobbacska, és tehetségesnek találják egy sportágban. Megszületik a döntés, sportoljon, legyen benne eredményes. Ehhez edzeni kell. Sokat, sokszor. Elmenni a teljesítőképesség határáig, gyakran még azon túl is. Mindezt, ha jóérzésű anya (vagy apa) vagy, nem akarhatod a gyereknek.

Például azt, hogy hogy fájjon és szenvedjen az oxigénhiánytól. De muszáj.

Mert ez az útja a nagy eredmény elérésének.

Oké, mondhatod: hiúság vására, hogy valaki valamiben a legjobb legyen, mondjuk, megnyerjen egy olimpiát, de a sportnak csupán egyik hozadéka a dobogó, a himnusz és a közönség rajongása. Mindez keveseknek adatik meg.

A lényeg abban van, hogy a gyerek önértékelése, saját erejébe vetett hite, napi időbeosztása, a munkához való hozzáállása jelentősen eltér majd az átlagtól. Nem negatív irányban.

Előfordulnak azonban napok, amikor a fáradtság miatt nem lesz kedve edzésre menni. Ha azt mondod, szeretetből, hogy jó, csillagom, maradj itthon, nagy bajt okozhatsz. Mert épp a kitartást és a „legyőzöm a negatívumokat” érzést veszed el a még fejlődésben lévő gyerekedtől. Hogy is szól a mondat? „Érted haragszom, nem ellened.” Vagy ebben az esetben: érted vagyok kemény veled, nem ellened.
 

Sok tehetséges gyerekkel úsztam együtt. Kevesen jutottunk fel a csúcsra.

Miképpen mindig, mindenben kevesen lesznek a jók között a legjobbak. De hidd el, nem a győzelem és a fanfárok hangja a lényeg, hanem mindaz, amire szerencsés esetben a sport megtanít.

Mindannyian a családnak nevezett olvasztótégelyben formálódunk. Hogy a család több, mint a rokonok összessége, ismert tény. A család rendszert képez, egymással kapcsolatban álló emberek csoportját, melyben minden egyes személy mélyreható, gyakran rejtett befolyást gyakorol a többiekre. Ebbe a csoportba érkezik az újszülött. Van olyan vélekedés, tőlem sem áll távol, hogy családdá éppen a gyerek formálja a párt, aki a felnevelésére vállalkozik.

Az embergyerek tehetetlen és kiszolgáltatott, komoly munkát igénylő óvásra, karbantartásra (tisztába tevés, etetés, altatás, nyugodt környezet) van szüksége a fejlődéséhez. A család megadja a babának elengedhetetlenül szükséges védelmet. Nemcsak az ősi időkben, hanem manapság is.

Mindez azonban csupán a család egyik funkciója. Nem kevésbé fontos, amit a szakemberek úgy fogalmaznak meg: a család szociokulturális csoportosulás is. Magyarul, a gyerek a családon keresztül ismeri meg azt az életmódot, azokat a törvényeket, szokásokat, szabályokat, melyek adott társadalom viselkedési normáit képezik.
 

Mindez persze eszedbe sem jut a babavárás idején. Fura is lenne, ha ezen gondolkoznál.

Elképzeled a babát, felruházod mindennel, és már odabent szereted, és álmodozol róla, milyen lesz. Aztán megérkezik, és minden várakozást képes felülmúlni. Boldog vagy, szeretnél megadni neki mindent. Mindazt, amire vágytál, és valamiért nem lehetett a tied, és védeni akarod, és minden jóval elhalmozni. Ez természetes. De az élet másképpen írja valódi történeteit.

Kisbabád maga a tökély, birtokában az élethez szükséges összes lehetőséggel, de a kiszolgáltatottsága miatt úgy érzed, rád szakadt egy soha meg nem élt felelősség. Bármilyen pörgős életet éltél, akármennyire sikeres voltál a szakmádban, ehhez a feladathoz kevés a kapaszkodód. Technikailag lehet, megtanultál mindent, de a rád váró érzelmi hullámvasútra nem vagy felkészülve.

Szeretném, ha tudnád, és megjegyeznéd: nem vagy ezzel egyedül.

Más is, sokan ezt éltük, élik át. És abból a szempontból sem vagy egyedül, hogy ott van melletted a kisbabád, akinek te vagy a világ. A baba kilenc hónapot töltött az öntudatlan tökéletesség állapotában, élt odabent, mint hal a vízben.

És hirtelen kiszakadt az ellentmondások világába. Szegénykém, nem érti a történteket, próbál boldogulni, amennyire tud, de leginkább téged érzékel még nagyon sokáig.

Azt mondják, a kisbaba érzi az őt szoptató anya lelkiállapotát, érzi édesanyja testhőmérsékletét, izmai feszülését; a tej mennyiségén és minőségén át sor olyat is felfog, ami nem látható, de meg tudja ítélni a mamája hangulatát. És érzi, ha valami nem jó, nem harmonikus. Ezért aztán sírni kezd, panaszkodni, mert arra vágyik, amit odabent megélt.
 

Tehát tudd, te vagy a béke, de adott esetben a feszültségforrás is a baba számára.

És akkor még nagyon messze vagyunk mindattól, amit civilizációs trutymónak nevezhetünk. Amire rávesszük, vagy ráneveljük, vagy ráerőltetjük a gyereket, mert muszáj, és közben elvész belőle a tökéletesség.

Hiszek a pszichológusoknak, akik állítják, sok későbbi baj forrása ebből az időszakból ered. Kaki, pisi, bili, nahát, ne malackodj, szépen ülj az asztalnál, hogy nézel ki? Gondold csak végig, miket hall a gyerek magáról. Szeretnéd, ha valaki így beszólogatna neked? Ugye nem?

Tudom, sokan azt gondolják, eltúlzom a dolgot, hiszen kicsi még a baba.
 

Kicsi, de nem hülye, és abszolút érzelmi ember. Sokkal inkább, mint te, tehát van mit tanulni tőle.

Még valami: a baba és a kisgyerek a mában és a mostban él. Nem elemzi a tegnapot, és nem érdekli a holnap. Jelenidejű. Ha valamit rosszul csinál, és úgy érzed, ezzel kell valamit kezdeni, tedd meg azonnal. Ne jegeld estig azzal a szöveggel, hogy majd, ha apa hazaér, mert nem fogja a két dolgot összekapcsolni, és nem fogja érteni, miért is nevezik engedetlennek.

A szavak, a duma sem hatja meg különösebben, de amit lát, szívesen utánozza. Így tanul. Később persze másképpen is, de kezdetben az a legfontosabb, hogy ne alakíts ki benne szorongásokat a testével és annak „termékeivel” kapcsolatban.

A gyerek néha egész más, mint amilyet vártál. De akkor is: ő a te gyereked és őrá mondtál igent, nem is régen.
 

Aztán, ha felnőtt, és számodra érthetetlen, lázadó kamasz lett, kérlek, sose felejtsd: téged választott, és te őt akartad.

Nem azt mondom, hogy állj haptákba, azt sem, hogy fogadj el mindent, és bólogass, de azt igen, hogy a magad részéről a születés pillanatától egész addig, míg élsz, tégy meg mindent, hogy kettőtök kapcsolatából a legtöbbet lehessen kihozni. Mindkettőtök számára.

Szülőnek lenni nagyszerű dolog, de olykor fárasztó, idegesítő, sőt csalódásokkal teli lehet. Ez is az élet része. Légy őszinte magaddal és a gyerekkel is.
 

Mondd meg, ha neheztelsz, és mondd ki azt is, ha hibáztál. Kérj bocsánatot, ha kell, de ne alázkodj meg azért, hogy szeressen.

A gyerekek nagyvonalúak, megbocsátják olykor azt is, hogy tökéletlenek vagyunk.